Egy amerikai szerző írta a Hétköznapi pszichológia kiadványok egyikében: " Akinek gyermekkorában több-kevesebb dolga volt a nagymamával, annak pontos fogalma van az isteni gondviselésről..."

Vagy tüntetés, tűz, barikád, dobálás, verés, földön hurcolás, toronyba beleszálló repülő. És kérdez. Ha nem kérdez, akkor is lehetnek kérdései. "Miért? Lesz itt is? Mi lesz ha lesz?" Persze az lenne a legjobb, ha a Föld békés hely lenne, de nem az. És a békétlenség óriási hír.

Eláraszt a sok táplálékkiegészítő reklám, azt sem tudjuk, melyikhez kapjunk, mindegyik annyira szép és jó. Most az indium a sláger, a minap egy ettől-garantáltan-lefogysz-megfiatalodsz-megokosodsz cikk került elém.

Van olyan kisgyerek, akinek azért nehéz a gyógyszerek beadása, mert szerencsére csak nagyon ritkán kell. Van akinél évekig, naponta, ezért. Kúp legyen? Szirup? Rágótabletta? Pirula? Mi jön ki a bútorhuzatból, ha ráköpi?

Ki ne ismerné az Ovizsaru című film legjobb mondatát, amikor Schwarzenegger, mint beépített rendőr óvóbácsit játszik, és a gyerekek provokálni kezdik? Már ilyen kis korukban ilyeneket tudnak mondani? (Érdekesség: az Ovizsaru 1991-ben a "legrosszabb filmek" listáján a 15., a "legnézettebb filmek" listáján pedig 8. volt.)

A kutyusok, cicák, az összes kis házállat nagyon sok remek napot, örömet hoz egy kisgyerek életébe. Tanítanak felelősség vállalásra, empátiára. Törődés, kényeztetés, bizalom, szeretet, móka és kacagás jár a nyomukban. De mi történik, ha a kis kedvenc elpusztul?

Szét kell-e ezeket választani, ha jobban vannak a kis betegek? Persze hogy szét kell. Ha nem is miattuk, mert ők örülnek, hogy minden könnyebb és jobb, de magunk miatt feltétlenül. Persze a tudomány miatt is, no meg itt az evidencia alapú gyógyítás és nyilván azt is tudjuk, hogy nem minden finanszírozható, ami hatásos. Kár, de így van. No de...

2003 februárjáig a SOTE I. Gyermekklinikáján dolgoztam altatóorvosként. Ahogy eljöttem, hogy belevágjak a pszichiátriának nevezett kalandba, többet nem altattam. Amit elmesélek, az utolsó karácsonyi ügyeletemen történt. Látszólag rólam szól, de mégis sokkal többről.

Hipp-hopp felnőnek, és ami eddig édes volt, kezd az agyunkra menni. Hogyan változtassuk meg őket? Úgy, hogy előbb nekünk kell megváltoznunk!

Idén múlt 20 éve, hogy az orvosi pályán vagyok. Ugyan nem a szó klasszikus értelmében vett gyermekgyógyászként, de mindig gyerekekkel dolgoztam. A sok történet pedig kikívánkozik belőlem.