Nem vagyok bolond, hogy pszichológushoz menjek!

Hányszor, de hányszor hangzik el ez a mondat a kamasz szájából, amikor a szülő kapacitálja rá.

Tételezzük fel, hogy tényleg olyan zűr van, ahol elkél objektív, szakszerű, pártatlan segítség a gyerek mellé. Nem elég ha a szülő megy, nem elég ha a rendszer dolgozik, ami ebben az esetben a család. A kamaszkor egyébként emblematikus pillanata az, amikor a rendszerből kiválik egy emberkezdemény és önálló éltre kel. Például van saját problémája és saját edzője hozzá. De ezt sokszor megelőzi az a bizonyos "nem vagyok bolond, hogy pszichológushoz menjek!" válasz. Megelőzi az ellenállás, a problémák tagadása, fel nem ismerése.

Hogyan lehet ezt erőszakmentesen megoldani? Hogy ne rontsunk tovább a helyzeten? Mert a "rajtad már csak egy pszichológus segíthet" mondat legtöbbször vita lezárásaként, kicsit becsmérlően szokta elhagyni a szülő száját.

Nyilván fontos szabály, hogy ezt ne így közöljük a gyerekkel.

Persze nem mindig ez a helyzet, tudom. Például a gyerek őrlődik valamin, kizárja a szülőt a gondolataiból. Ha az kopogtat, még a lakatot is felteszi az ajtóra.

Tudni kell, hogy ennek - mint mindennek - fokozatai vannak.

Mondjuk a gyerek még nem tart ott, ahol a szülő már igen. Más a tempójuk. Ha ezt nem értjük és csak az ellenállást érzékeljük, tetézzük a bajt: kudarc, nem-tudok-segíteni, nem-vagyok-jó-szülő tartalmú frusztrációnk mentén csak a türelmetlenségünk nő. Hova vezet? Pontosan sehova.

Lehet, hogy a gyerek nem érzi problémának, ami van? Vagy még nem érzi? Abszolút lehet.

Vagy érzi már, ott a fekete felhő, de úgy tesz, mintha nem lenne semmi baj. Azt gondolja, nem az ő problémája, nem ő okozta, oldja meg az aki igen, neki semmi köze hozzá. Majdcsak elmúlik valahogy.

Aztán eljuthat oda, hogy "Rendben, lehet bár más okozta a zűrt, de nekem sem jó. Nem csinálok úgy mintha nem lenne baj, baj van méghozzá oltári nagy baj, de nem tudom megoldani. Lehetetlen. Nem megy. Ráadásul még győzöm cipelni."

És lassan eljutunk oda, hogy már meg is akarja oldani, de tanácstalan, nem tudja hogyan fogjon hozzá.

Na ekkor, de csak ekkor jöhet egy jó tanács, egy utolsó lökés, jöhet egy pszi a jótündér szerepében.

Az okos tanács az, hogy segítsük őt végigmenni ezeken a szakaszokon. Jusson el ő oda, hogy "akarja megoldani". Nem lehetetlen. Sok beszélgetés kell hozzá, sok türelem, empátia és ezeknek a szakaszoknak az ismerete. Ne vegye a szülő magára a sok ellenállást, a sok falat amibe ütközni lehet. Nem minden az ő rossz szülőségéről, tehetetlenségéről szó. Ez a sztori a gyerekről szól, az ő szakaszairól. Ha ezt az eszünkbe véssük, máris segítettünk neki.

Legyen egy csavar a végén. Fordítsuk meg: hogy tálalja a kamasz a szülőnek, hogy pszichológushoz menne? Hogy a szülő ne azt érezze, hogy elrontott valamit? Hogy vele nem tud építően beszélni? Hogy pont vele van a baj? Hogy ne személyes kritikának élje meg?