Nem akarok aludni!
"Gyors jóécakátpuszi, villanyoltás, ajtóbecsukás. Pár perc sem telik el, Andriska már dugja is ki a fejét az ajtón: - Szomjas vagyok! - Jól van - mondja édesanya -, szaladj, igyál valamit. De gyorsan. Andris egyre lassuló léptekkel vonul át a nappali szobán. ... - Minden este ugyanez a cirkusz!"
Ez a néhány sor Gerlinde Ortner meséjéből van és sokunknak ismerős helyzetről szól. (Megjegyzem, érdemes megkeresni az írónő "Gyógyító mesék" című könyvét. )
A lefekvés időzítése, felébredés utáni visszaalvás, éjszakai ágyköltözés, "rémet álmodtam"..., olyan nincs hogy ezeket megússzuk.
Nagyobbik lányomnál "tezemfodom" volt. Lefordítom nektek: fogni jellett a pici kezét, úgy aludt el, hiába volt vele Kispipi, Nagypipi és Hápitacsa. A kisebbik a maga idejében zokogott a sötétben, hogy "tató! tató!" (kakaót szeretett volna inni éjjel fél háromkor), mire a másik - aki tudta, hogy mivel erre mindjárt bedugja a fejét valami szülői megoldás az ajtón neki nem kell külön vircsaftozni, meg amúgy is felébredt - kiegészítette a rendelést: "akkor kettőt!"
A gyermekek lefekvés elleni tiltakozása minden életkorban más és más okra vezethető vissza. Érdemes most is értenünk, megértenünk őket.
Egy éves kor előtt-körül jön a szeparációs szorongás. A szeparációs szorongás élettani időzítés, a személyiségfejlődés szerves és kihagyhatatlan része, vagyis nem lehet megúszni, túlélni lehet és kell. Röviden, arról van szó, hogy akkor észleli, hogy ő különálló kis lény. Ez nagyon klassz, mert saját akarattal rendelkezik. Viszont. Viszont! Itt a lényeg: kicsike, gyenge, minden félelmetes, anyut akarok folyton. Vagyis, mit tegyünk? Legyünk vele, matassunk még a szobában, pakolásszunk, fogjuk a kezét, babusgassuk. Még valami? Ja, igen! Ne akkor próbáljuk meg leszoktatni a saját feszültségoldó módszereiről: ringatózás, ujjszopás, cumika gyűjtemény amit még nem vitt el a kisróka pedig megígérte, mamika hajának tekergetése, stb.
Később feljebb kell kötni a gatyát, mert jönnek a szörnyek. Ágy alól, ajtó mögül, szekrényből. Mi a helyes? Legyünk szellemirtók vagy sem? Valaki egyszer azt javasolta hogy a szülő minden körülmények között a racionalitást képviselje: szörnyek pedig nincsenek, a manók nem lopják el a napot amíg alszol, a törpék nem ássák fel a gyerekszoba padlóját, hogy éjjel beleess a lyukba, ha kimész. Ha ilyenkor mégis benéznénk az ágy alá mert a gyerek könyörög, akkor csak azt erősítjük meg benne, hogy MÉG NEKÜNK IS be kell nézni az ágy alá, hogy elhiggyük, amit mondunk.
Szerintem ez badarság. Csemeténk igenis hálás, hogy komolyan vesszük az érzéseit, inkluzive a szorongásait és a saját szintjén rendezzük el. Vagyis mágikusan. Jöhet a szupermenes pizsama, a betörő riasztó spray, varázsigék együttmormolása, az égve maradt kislámpa, a bizonyos számú parkettáig nyitva hagyott ajtó, a bátorság-keksz, a biztonsági tündérerejű zseblámpa. Szerintem vessünk be mindent, hókuszpókoszoljunk nyugodtan és bíztassuk magunkat, hogy a helyzet átmeneti. Hisz ki látott már olyan kamaszt, aki hétmérföldes kockás tornacipőben és kendővel a fején aludt volna? Én - az analitikus beállítottságú gyermekpszichiáter vénámmal - utólag úgy értelmezem, hogy ezért aludt így egy ideig, mert szorongott és arra gondolt, hogy cipőben éjjel is gyorsan lehet szaladni, ha kell, vagyis óvintézkedik. Ő erre- huszonévesen - azt mondta hogy azért, ha már le kell feküdni neki is lehessen bonyolult és faksznis ceremóniája, hogy foglalkozni kelljen vele. Hát nem ugyanarról beszélünk? Dehogynem.
És nem tudok eleget beszélni a mesélés fontosságáról. Nem tévé-mese, nem mesefilm, nem hangoskönyv. Saját hangomon, én, akkor és ott. Fantasztikus mesék vannak! Még akkor is olvastam nekik, amikor már isibe jártak és tudogatni kezdtek olvasni. A mesélés nemcsak az esti rituálé befejező aktusa, együtt töltött idő és fizikai kontaktus. A mese megoldást ad a gyerekélet szorongásaira, kibeszélhetővé válik minden, gyereknyelven. Virágnyelven. Tündérnyelven.
Egy biztos: egy kisgyerek sem dugja ki a lábát éjszaka a takaró alól. Soha. A biztonság kedvéért.
Viszont ki fogja nőni.