Hogy lehet ezt feldolgozni?

- ...hangzik el a kérdés számtalanszor a veronai buszbaleset kapcsán. És minden tragédia kapcsán, ahol gyerekekről, váratlanságról, kideríthetetlenségről van szó. A kérdés jogos, mégis megválaszolhatatlan, mert sajnos hibás.

Kezdjük az elején.

Miért mondom, hogy jogos, elkerülhetetlen a kérdés. Azért kérdezzük és azért ilyen sokszor, mert megnyugtató választ akarunk rá kapni. Méghozzá ilyet hogy: igen, fe fel lehet dolgozni, mégpedig így és így. Ez azért van, mert halál-tragédia kapcsán óhatatlanul magunkra gondolunk, arra nekünk hogy fájna, mi hogy bírkóznánk vele, mi mit csinálnánk. És azt akarjuk tudni, hogy igen kibírnánk. Biztosítékot akarunk, hogy igenis túlélhető. Hogy feldogozható lenne, ha a velünk történne. Hogy nem halnánk bele. Magunkat akarjuk a válasszal megnyugtatni. Ha neki sikerül, akkor nekem is fog. Mert megélem, hogy nem irányítom az életem. Hogy én is ki vagyok szolgáltatva a halálnak. A fájdalomnak. A megőrülésnek. A saját halálfélelmemnek. És túl akarom élni. Az elszakadásomat az élettől. És te mondd meg, hogyan!

Azért megválaszolhatatlan, mert rossz kérdés. Ezért nincs rá válasz. Hiába keressük. Mert nem a választ nem tudjuk, a kérdés maga van rosszul feltéve. Azért rossz, mert azt sugallja, hogy egy véges, lázárható folyamat. Feldolgozni egy írásos anyagot lehet, leteszem a tollat és kész. Egy tekercsnyi vásznat, egy vekni tésztát, egy raklapnyi alapanyagot késztermékké. Egy eleje-vége feladatot.

Ha azt tűzzük célul, hogy "feldolgozunk" az ilyen tragédiát, eleve kudarcra ítéljük magunkat. Rossz a cél. Nem lehet befejezni. Mindig visszajön, legfeljebb már nem elviselhetetlenül fáj. Megtanulunk a hiánnyal, a fájdalommal együtt élni. Megtanuljuk elviselni, mert elviselhetővé válik egyszer. Idővel születnek új életcélok. Kevésbé fáj, máskor jobban. De mindig velünk lesz, mindig kísér. Minden születésnapon, minden karácsonykor, mindig, ha hasonlú korú gyereket látunk. És aztán lassan tudunk másra is figyelni. Így fog zajlani. De befejeződni, amit a szó sugall, nem fog. Nem fogjuk feldolgozni. Megtanulunk együttélni vele. Ez a cél. Ez jó cél. Reális. Ez lesz. Kisimul, hol jobban, hol kevésbé. Sok év. De nem az idő gyógyít, hanem hogy majd lassan újra tudunk öröm felé nyílni. Így.

Amit még nagyon fontosnak tartok az az, hogy a gyász közösségi folyamat. Mindig az volt, évszázadokon át. Egymással osztjuk meg, egymást segítjük benne és egymástól tanuljuk meg túlélni. Van és kell benne magány, de az alapfeltevést ez nem változtatja meg. Ne féljünk hát hívni, beszélni a gyászolóval. Csak annyit mondjunk: itt vagyok, nem vagy egyedül. És ne azt kérdezzük, miben segíthetek, mert azt mondja, semmiben. Amiben szeretné, azon nem lehet. Találjuk ki mi. Étel egy jénaiban. Elviszem én a kutyát sétálni. Holnap menjünk el együtt. Egyszerűen csak itt vagyok. Nincsenek szavak, nem kell beszélni. Most ez van. Később más lesz. Főzök egy kávét. Egyél. Ettél? Egyesével csináljuk a napokat. Nem kell erősnek lenni, sírj nyugodtan, nem félek tőled, elbírlak. Majd később erős leszel. Hoztam egy sálat neked, nézd, szép.