Hányszor kell még rád szólnom?

Hipp-hopp felnőnek, és ami eddig édes volt, kezd az agyunkra menni. Hogyan változtassuk meg őket? Úgy, hogy előbb nekünk kell megváltoznunk!

Az egyik délután a szokásos bevásárláskor egy ötéves forma, szeplős szélvészkisasszonyra figyelek fel. Nem nehéz, mert nem lehet nem észrevenni. Más is nézi, nő a közönsége, találgatják, mi lesz ebből. Sapi alól dudorodó két copf, rózsaszín nyuszis kabát, energiabomba kicsiben. Hozzányúl, odébb tesz, már a másik polcnál ügyködik, kérdez, kommentál, eltűnik, felbukkan, szemmel alig lehet követni. Az anyukája feszülten és fáradtan a szokásos dolgokkal próbálja fegyelmezni: ne nyúlj hozzá, ne vedd el, ne szaladj messzire, fogadj szót! A nyusziskabát éppen a zsömlékből épít tornyot, amikor anyu - akinek egyetlen megmaradt idegszálán táncol a kistündér - végleg elveszti a türelmét, és kétségbeesetten felcsattan : hányszor kell még rád szólnom?

Nyusziskabát mosolyogva perdül: "Sokszor!"

Amikor ezt a sztorit másokkal is megosztottam, valaki azzal toldotta meg, hogy az övé is így szokta, csak beéri kevesebbel, mert azt mondja, hogy még ötször, Anya.

Ez egy édes történet, mert mással is megesik, és valamennyien így vagy úgy, de magunkra ismerünk benne. Bár a főszereplő anyuka abban a pillanatban ezt talán kevéssé érezte, de lehet, hogy sok év múlva - a családi ebédek alatti sztorizás közepette - majd nála is szép emlékké szelídül az egész. De addig?

Nyusziskabát nyilván él-hal azért, hogy anyukája figyelmét a magáénak tudhassa, és saját kútfőből ezt így szerzi meg. Nem rosszaság, édes kis boszorka. Könnyű nekünk, nézőknek, akik csak a pálya széléről nézzük az események folyását.

Ha anyunak így rendben van, menjen bele a játékba. Ha nincs rendben, változtatni kell rajta, végülis ő a felnőtt, és - a kutyamindenit -, elvileg a főnök is. Lehetne például külön protokolljuk is a vásárlásra. Mondhatná azt az anyuka, hogy itt a bevásárlólista rajta a túró rudival és a méhecskés karikával, szedd össze őket! Vagy hogy válogass ki három szép almát! Esetleg hogy tartsd a zacskót, amíg beleteszem a kiflit. És persze ha a gyerek szépen meg is csinálja ezeket, akkor kaphatna érte valamilyen jutalmat: például ő választhatna, hogy játszótérre menjenek a bolt után, vagy inkább egyenek egy gombóc fagyit. Vagy mindkettőt.

Az anyuk ilyenkor felhördülnek, hogy miért is jutalmazzuk azt, ha valaki normálisan viselkedik? Nem rontjuk el vele? Én sem kapok kitüntetést, ha elmosogatok, vagy végigvasalom az esti filmet. Csakhogy itt nem a normális viselkedést jutalmazzuk, nem ahhoz szoktatjuk a gyereket, hogy csak ajándékért mozduljon meg, vagy halkuljon le. Hanem ilyenkor azt dicsérjük meg - akár kézzelfoghatóan is -, hogy hajlandó a változásra. Erőfeszítést tesz, hogy mással vívja ki a figyelmünket. Na ugye, így mindjárt más. Ez a jó, a keretek közötti szabad választás, nem pedig a toronyóra lánccal!

Persze nem egyszerű, tudom. Részünkről is erőfeszítésbe kerül türelmesnek és találékonynak lenni. Hiszen hányszor könnyebb a megszokott lemez, a "Hányszor kell még rád szólnom" mondat?

Ahogy egy ismerősöm kisgyereke mondta nemrég: Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, az itt marad.