Értékeljük a szakértőt

Hogy meri, honnan tudja kimondani XY szakember, pszichológus, orvos, ilyen-olyan fejlesztő, nevelési tanácsadó, akárki, hogy a gyerek disz-es, figyelemzavaros, autista, kényszeres, vagy akármilyen? Nem téved? Nem is ismeri, elsőre/másodszorra találkoztak! A gyereknek rossz napja volt, nem volt szimpatikus a vizsgáló, megijedt valamitől, dacos volt, nem tetszett a fal színe.

Sok-sok szülőben merül fel teljesen jogosan ez a kérdés, akik ilyen-olyan indíttatásból, nyomásra, kényszerből, akárhogy kerültek vizsgálati helyzetbe és egy nem könnyű diagnózis birtokába. Mert tényleg létezik futószalag és tévedés, tapasztalatlanság és időhiány, félre- vagy rosszul értelemezett tünet. Hiszen annyi mindent hallunk szakemberhiányról, kiégett személyzetről, műhibáról, tévedésről.

Tipikus és érthető reakció a szülő részéről. Biztos rosszul látta, nem is ismeri a gyereket. És felháborító is.

Valóban. Egy fárasztó várakozás, egy gyerekpszichiátriai vizsgálati helyzet, egy pszichológus szobája, ahol először járunk - a plüssmaci halmok és színes ceruzák arzenálja ellenére - nem egy megnyugtató hely. Egy idegen gyerekcsoport, egy váratlan feladat, egy mindenki részéről szorongással teli nap kifeszíti az idegszálakat. A hosszút is meg a rövidet is.

De tudni kell, hogy a problémák pontosan az ilyen kifeszített helyzetekben mutatkoznak meg leginkább.

A vizsgálók azt nézik, hogy pont most és pont ebben a helyeztben milyen reakciót ad a gyerek. Hogy jön be, hogy oldódik, hogy illeszkedik, mihez nyúl először vagy nem nyúl, hogy reagál egy kezdeményezésre, hogy kapcsoldik a játékba, mire képes ilyenkor, hogy reagál, hogy válaszol, mivel oldja a szorongást. Ez adódik össze azzal, ami a család mesél róla, hogy milyen egyébként. A legtöbb diagnózis azért persze nem egy óra alatt születik, kell hozzá néhány óra megfigyelés és néhány helyzet, de nem kellenek hozzá hónapok, nem kell megszokás. Tudjuk, hogy szoktak általában reagálni a gyerekek, kitől mi várható el átlagosan. Az ettől való eltérés, pláne feltűnő különbség - annak ellenére, hogy mi is tudjuk nincs két egyforma gyerek - hívja fel a figyelmet az elakadásra vagy segíti a probléma megnevezését.

A mi részünkről tudni kell, hogy ez a kétség minden szülőben, mindig lezajlik. Hozzuk elő és beszéljük ezt át! A szülő nem teszi ezt meg helyettünk, nem akar rossz színben feltűnni, hogy megkérdőjelezi a szakembert. Ő nem fog konfrontálódni. Ebből mi csak azt látjuk, hogy viszi-viszi körbe a gyereket mindenhova és a második helyen panaszkodik, hogy az elsőn csak kutyafuttában vizsgálták meg és úgy mondtak valamit, majd a harmadik helyen ugyanazt mondja a másodikról.