Édes kedves nagyanyókám!

Egy amerikai szerző írta a Hétköznapi pszichológia kiadványok egyikében: " Akinek gyermekkorában több-kevesebb dolga volt a nagymamával, annak pontos fogalma van az isteni gondviselésről..."

Emlékszem, sokáig szerettem a nagymamim ölében ülni. Olyan nagyon sokáig, hogy közben megnőttem és azt mondta kedvesen: összenyomsz pipikém, olyan vagy mint egy kis tank. Persze a húgom még belefért az ölébe, neki nem mondott ilyet. Akkor irigy voltam a húgomra, de most már én sem engedném a felnőtt lányaimnak, hogy összenyomják az édesanyámat. Hogyisne! De mennyivel másabb egy gyerek szemszöge, nem? Vagy a felnőtt szemszöge más? A szemszögváltás csodáját pedig megéljük, úgy hogy közben mi is anyuk, később majd nagyik leszünk. Nincs izgalmasabb dolog, mint látni felnőni a kishercegnőket és aztán beszélgetni velük a felnövésről. (Te tényleg emlékszel arra, amikor elvitte a kisróka a cumidat? És mit gondoltál, miért?)

A nagyi maga a hihetetlen tündér kategória. Másik nagymamám - Budapestről leköltözve messze-vidék pici falujában élt - festette a haját, Országh László: Magyar-Angol szótárából tanult angolul. Röpködött Magyarország és Amerika között, hogy a többi kisunokának mesefigurákból varrott faliszőnyeget készítsen.

Mindenki azt mondja, könnyebb nagymamának lenni mint szülőnek, mert nincs az a felelősség, csak a jó jut, már nem kell nevelni, lehet csak-szeretni. Ez nincs így. Aki komolyan nagyszülő, az ugyanúgy tele van aggódással, gondoskodással, sőt duplán tele van. Nemcsak a kisunokáért teszi-érzi, saját gyerekéért is. A nagymama csak két szót ismer az unokái számára: bármikor és bármit. Mosolyogva eszi meg a homoksütit bármikor, bármire tudja a választ. A nagymamák ugyanúgy anyukák, csak sok-sok gyakorlattal.

Lányaim kedvenc meséje a "Répamese" volt. Kívülről fújták selypítve a picurka copfjukkal, hogy "... apóta húzta anyótát, anyóta húzta tisunotát, tisunota húzta a jépát, húzta-vonta-ráncigálta míg végül a jépa hopp, úgy kifojdult a földből, mintha benne sem lett volna!" Biztos vagyok benne, hogy azért volt kedvenc mese, mert a család együttlétéről és összedolgozásáról szólt.

Kisgyerek voltam, amikor az én nagymamáim meghaltak. Igazán jó dolga annak van, aki nemcsak gyermekkorában, de felnőttként is foghatja a nagyi kezét. Ilyenkor nemcsak a babaruha varrás, kutya fürdetés, a húsvéti nyuszikeresés, a karácsonyi bejgli sütés, a paradicsom palántázás, a lombsöprés, a szánkóval az oviba, a reggeli kávé a padon és a mesék jutnak élményül, de az is, hogy felnőtt fejjel megkérdezzük: "Te emlékszel a te nagypapádra?" " És milyen volt a dédnagymamám?" " Az hogy volt, amikor megismerkedtetek a nagypapával?" " Milyen volt a mamim kisbabának?" Vagyis a gyökereim. Ez mind arról szól ki vagyok én, honnan jöttem, milyenek vagyunk MI? Az a "mi", akiből én is vagyok. A családi gyökerek ismerete önbizalmat, erőt, önismeretet, tartást, biztonságot és megértést ad. Felnőttkorban a "bezzeg az én időmben" mondat értelme átalakul: aki mondja, mesélve mondja, aki hallgatja, kíváncsivá válik. Ez jó. Nagyon jó. Bár már nem férünk el az ölében mint régen, de nyaggassuk a nagyit bátran!

Figyeljünk rá mit mesél, mert soha senki nem fogja olyan sok szeretettel megkérdezni tőlünk mint ő: "Ebédeltél?"