Angyalt, karácsonyra

2003 februárjáig a SOTE I. Gyermekklinikáján dolgoztam altatóorvosként. Ahogy eljöttem, hogy belevágjak a pszichiátriának nevezett kalandba, többet nem altattam. Amit elmesélek, az utolsó karácsonyi ügyeletemen történt. Látszólag rólam szól, de mégis sokkal többről.

A karácsony csütörtökre esett. Kedd és csütörtök sok-sok éve a gyereksebészeti ügyeleti nap volt, reggeltől másnap reggelig születhettek a gyors műtétre szoruló újszülöttek, beüthették-ráeshetett-fájhatott itt-ott bárkinek, mind-mind hozzánk érkeztek. Abban az évben az átlagosnál is jobban készültem az ünnepre. Olyannyira, hogy az illatos-havas, csonttá fagyott fenyőfát már szerda délután bevittem a szobába. Hadd melegedjen, engedje le az ágait. De nem álltam itt meg, elkezdődött a ha-már-itt-áll-tegyük-rá-az-égőket. Meg a készítsük-mellé-a-díszeket. És a miért-is-ne-tegyük-rá? Végül a jöhet-a-girland-is. És-az-ezüstszál. Valahogy úgy kerekedett, hogy fenyőfából seperc alatt karácsonyfa lett, teljes ragyogással pompázott.

Másnap kora délelőtt megcsörrent a telefon: "Gyere, altatni kell, pylorus stenosis." A pylorus stenisos gyomor-vékonybél átmenet szűkületet jelent, pár hetes baba, erősen hány, nem marad meg a gyomrocskájában semmi a szűkület miatt, tapintható izomcsomó típusos helyen a hasban, rövid fél órás műtét, 2 cm-es láthatatlanná gyógyuló hegecske a köldök körül később.

De miért pont most, miért én vagyok ügyeletes, ma karácsony van, miért? - gyarló feltoluló mondatok. Kabát, csizma, elköszönés a lányaimtól, igen, behívós vagyok, igen, behívtak, nem, nem tart soká, igen sietek. Beérek, irány az újszülött sebészeti osztály. Kisfiú baba. Égnek álló fekete haj, koromfekete szemek, vigasztalhatatlan éhes sírás, infúzió folyik. Kórházi rugi, kórházi rácsos ágy, kapálózó kicsi lábakon ragtapasszal a bokánál körberögzített gumijánál kinyúlt kórházi zokni. Persze felemás. Óh, drága szívem, te sem jószántadból vagy itt. Nincs tele a kiságyad plüssjátékkal, nem ül melletted senki aggódva, nem keresi kérdéseivel az orvost az anyu, nincs nagyi, nincs senki. Pedig karácsony van.

Nézem a lázlapot, nézem a kórlapot, megakad a szemem a névnél. Angyal János.

Megállnak a gondolataim, még az idő is egy pillanatra. Az utolsó karácsonyi aneszteziológiai ügyeletemben angyalt fogok altatni. ANGYALT! Kinek adatik ez meg? Annak, aki nem fog többet senkit karácsonykor altatni, mert elmegy. Elszégyellem magam. Mert nehéz volt jönni. Pedig áll otthon a fa, minden becsomagolva várja az estét, a halászlé sem az én dolgom. Mit csinálnék mást karácsony délelőttjén? Az utolsó karácsony délelőttjén? Persze, hogy itt a helyem, hol másutt? Ajándékot kaptam. Kitől is? Miért is? Csak észre kell venni.

Gyere Jánoska, vigyázok rád, nem fog fájni. Ő az én angyalom volt, én az övé lettem egy röpke órára. Mostanra tizenkét éves nagyfiú, nem tudom, hol van, nem tudom, milyen az élete. Ő meg nem tudja, mennyit emlegetem. Főleg ilyen tájban. Szinte minden évben. Boldog karácsonyt neki és mindenkinek!