Altatógép, figyelemzavar, keszonkamra

Idén múlt 20 éve, hogy az orvosi pályán vagyok. Ugyan nem a szó klasszikus értelmében vett gyermekgyógyászként, de mindig gyerekekkel dolgoztam. A sok történet pedig kikívánkozik belőlem.

Pályakezdőként a SOTE I. számú Gyermekklinikán kezdtem el dolgozni. Tanársegéd voltam, gyermekorvos jelölt és friss anyuka egyszerre. Az első főorvosnőm azt mondta:

- Meglásd, mindig az a korosztály lesz a kedvenced, amekkorák a saját gyerekeid lesznek.

Igaza lett.

Kezdésnek a csecsemőosztályra kerültem, és be kell valljam, otthon éreztem magam a pelenkák és cumisüvegek közt. Nem sokkal később megszületett a második kislányom is, és amikor ezt követően visszatértem a munkába, már műtői beosztást kértem magamnak. Altatni kezdtem, ott ragadtam, szakvizsgát szereztem. Jöttek a műtőbe az ovisok, kisiskolások, féltek, szipogtak, megnyugodtak, elaludtak, felébredtek leragasztva itt-ott. Majd tíz évet ölel fel szakmai életemből az aneszteziológia.

Közben hívtak: "Gyere, csináljunk gyerekmentőt!" A Szent Márton Alapítvány első csapatába kerültem és a babakocsi beírta magát az életembe. Budapesten összeállt az összes gyerekintenzíves és anesztes fiatal orvos, harmincan voltunk, minden hónapban egy nap jutott ránk. Huszonnégy óráztunk, önkéntesen.

Újabb évtized jött, és én a paletta másik végére, a lélek területére merészkedtem. Választásom az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetre esett. Tél volt, február. Emlékszem, síkos volt feljáró amikor először betettem a lábam az épületbe. Lötyögő nagy ajtó a belső udvaron, rissz-rossz kilincs, csorba lépcső, celluxszal felragasztott kockás papíron ákombákom: "k....-ra csúszik". Az első gondolatom az volt, hogy a betegek törődnek egymással és ez jó hely lesz nekem. A gyermekpszichiáter szakvizsgámat még itt tettem le, aztán becsukta kapuit a lipóti sárga ház.

A Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórházban 2008 elején kezdtem dolgozni. Maga a hely sajátos szemléletet alakító, úttörő elveket vallott, itt tartottam először kamaszoknak önismereti csoportokat, majd később egy szülőknek és kicsiknek szóló viselkedésterápiás programot vezettem. Emellett szakkönyveket lektoráltam, szakértői munkát végeztem, állami gondozott gyerekekkel dolgoztam.

Közben összehoztam egy egészségügyi szakmenedzseri diplomát is.

Aztán megint mozdult valami körülöttem, és az újabb kihívást sem utasítottam vissza: Hiperbár Medicina. Az intézmény egy nagyon érdekes területtel foglalkozik: bár nálunk még kevéssé ismert maga a technika, de külföldön már évtizedek óta a gyógyítás szolgálatában állnak a búvárok által jól ismert keszonkamrák. Ezt csinálom most. Felnőttek, gyerekek jönnek hozzánk gyógyulni, az ország egyetlen magasnyomású oxigén terápiás kamrájába.

Két fontos mondat van az orvoskodásban. Az első: Csak nem ártani (Primum non nocere), a másik az I. Gyerekklinika tantermében ma felirat: A beteg java a legfőbb törvény (Salus aegroti, suprema lex esto). Állítólag mindkettőt maga Hippokratész mondta. Az első mondat igazát csak hosszú évek tapasztalata után érti meg az ember. A másodikhoz nem kell ennyi idő, mégsem értik a lényegét a mostani egészségügyi törvényhozók. Vagy értik, de nem tudják megvalósítani.